A XX. század második felére a divattervezés meg a legújabb modellek árusítása több milliárd dolláros forgalmú nemzetközi üzletággá vált. Fél évszázaddal ezelőtt még csak a kiváltságos kevesek juthattak hozzá a nagynevű divattervezők ruháihoz. Napjainkban már a szakma hírességei - mint Ralph Lauren és Calvin Klein - olyan termékeket fémjeleznek a nevükkel, amelyeket családok milliói vásárolnak.

A jómódúak mindig is hódoltak a divatnak: az ókori egyiptomiak és görögök, ha tellett rá, lelkesen követték a módit. A divatszakma azonban csak a XX. század kezdetén önállósult, akkor alakultak ki sajátos üzleti formái, szertartásai. Első fellegvára Franciaország - főként Párizs - volt. Haute couture (ejtése: ót kutür) - „magas", vagyis előkelő szabómesterség -, ezzel a francia kifejezéssel jelölik a leghíresebb divatházak tevékenységen belül a legdrágább - főleg egyedi megrendelésre készülő - ruhák tervezését és előállítását. Coco Chanel volt az egyik legkitűnőbb Haute couture-tervező és a műfaj korai, nagyhatású szószólója. A XX. század első évtizedeiben vált ismertté; Ő volt az első, aki parfüm készítéssel egészítette ki a ruhatervezői tevékenységet.

Christian Dior ugyanazt az utat követte, mint Chanel: első parfümje a Miss Dior volt. A második világháború után vált a szakma koronázatlan királyává, ekkor vezette be az „új vonalat", a New Lookot. Ez a stílus válasz volt a háború és a jegyrendszer idejének óhatatlanul szegényes, szigorú ruházkodására: Dior terveiben a rövid, egyszerű szabású, a lehető legkevesebb kellékkel kiegészített öltözékeket nagyvonalúan szabott női ruhák, bő, háromnegyedes (lábszárközépig érő) szoknyák, csinos kalapok és tűsarkú cipők váltották föl.

A miniszoknya felé

Az 1950-es években a divatvilágban még jórészt az hanté conture nagy nevei uralkodtak. A gazdag hölgyek Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is a nagy párizsi divatszalonok, Chanel, Dior és Balmain ruháit viselték. Ám hamarosan beköszöntött egy merőben más stílusú korszak, amelyet az angolok így emlegetnek: the Swinging Sixties (a menő hatvanas évek). Akkoriban az volt a politikai jelszó, hogy „ilyen jól még sosem ment", és a nagy-britanniai meg észak-amerikai tizenéveseknek bőven volt zsebpénzük. Mary Quant, egy fiatal brit tervező ebben a fiatalos és költekező légkörben azzal keltett feltűnést, hogy kivitte az utcára a szalonok divatját. Az erős színek, a harsány, nyomott mintás textilek és az egyszerű vonalú, egybeszabott ruhák voltak a specialitásai. A párizsi kifutókon Courréges merészen kivágott, egybeszabott ruhákat és négyszögletes kivágásokkal díszített fehér csizmákat mutatott be. Quant új találmánya viszont a miniszoknya volt, a hosszú lábú lányoknak előnyös, harisnyanadrággal viselendő, kéttenyérnyi ruhadarab. Quant modelljeit sok helyen meg lehetett vásárolni, és védjegyével tömérdek hétköznapi ruházkodási cikket, például harisnyanadrágot meg sokféle olcsó kozmetikai cikket is elláttak. Ezeknek a beszerzését még a tizenévesek is megengedhették maguknak (azután hamarosan már azt nem engedhették meg maguknak, hogy ne tartsanak otthon például Mary Quant-féle sminket).

Calvin Klein

Közben az amerikai Calvin Klein is felismerte az egyszerű, jól szabott modellek iránti igényt, és 1968-ban üzlettársával, Barry Schwartz-al együtt megalapította a maga birodalmát. A Calvin Klein-féle fiatalos, lezser, mégis jólétet sugárzó stílus máig népszerű maradt. Ma már világszerte kaphatók a cég illatszerei, sportruhái, fehérneműi, kötöttárui. Ezekből jóval nagyobb a bevétele, mint a kifutókon bemutatott ruhamodellekből. Hamarosan más divatcégek is híressé váltak az Egyesült Államokban: Ralph Lauren, Donna Karán - a szakma valóban nemzetközivé lett.

Időközben fogalommá vált az olasz divat is: Versace látványos, pompás kiállítású modelleket tervezett, Giorgio Armani pedig kényelmes stílust dolgozott ki, főleg a harmincas-negyvenes éveikben járó férfiaknak.

Forrás: http://delina.hu/